Olyan finom mexikói mártást csináltam rizzsel, hogy magam is meglepődtem. :D

Azért nagyon ócska egyedül aludni egy francia ágyban.
Ha sötétben érek haza (ami mostanában elég gyakran előfordul, mivel már 4 kor lemegy a nap) és a kapuban állok, a kulcsomat keresgélve általában leejtem, na nem kint, mert kint világít az utca, de bent, ahol fel kéne oltanom a villanyt, inkább próbálom kitapogatni a kulcslyukat. Van, amikor a kulcs nem esik le és egyből beletalálok, de van amikor leesik, és akkor lehet keresgélni a vízelvezető rendszerben.

Színes tintával álmodtam már egy 1/7 hete, hát elmentem és a születésnapomra kapott pénzből vettem pirosat, sárgát, zöldet és extra nagy kiszerelésben kéket. A többi szín kikeverhető, a zöld meg király. Valahogy úgy, mint ahogy egy nagymama olyan cuki, hogy belehalok egy kötött pulcsiban. Mosolygok a suliban és az úton a piactérig. Széles mosolyom akkor se hervad el, ha a papír írószerben még csak rám se bagóznak, se Zsófira. És hazaérve (közben találkoztam Gombával, meg Bálinttal) egyből ki is próbáltam a zsákmányt. Először a sárgát, mivel utána...biztos voltam benne, hogy majd a sárga takonyzöld lesz egy két kevert mártás után, de azért kellett nekem a sárga tinta. Kosztolányinak is volt, nekem is kell. Vagy ő csak álmodott róla? Szóval épp csöpögtetem a sárga és zöld tintát a papírra, mikor kiömlik egy kicsi az asztalra, de tényleg csak egy kicsi...ha azt vesszük, hogy 300 forint volt egy doboz, a kicsiből, akkor ez körülbelül 10 forint volt. De azért megpróbáltam felszívni papírra, minekután még tintásabb lett az asztal. Azután mérgemben ráköptem, hátha úgy lejön de csak a folt átmérőjét sikerült maszatolással 3 szorosára duzzasztanom, eztán felálltam és rongyért szaladtam. De még írok, és fújom a tintát, hogy apró kacsók álljanak ki a pacákból. Mintha a gondolataim Aton napisten simogató kezei lennének, csak nem kezekként, hanem indákként.
Ma bemutató óra volt tesin, még a tinta-tragédiám előtt és nyertem egy csokit, mert fel tudtam állni terpesz bukfenből, úgy, hogy nem bukfenceztem. Ezt nagyon nehéz megcsinálni, de elmagyarázni még nehezebb.
Hát valahogy így a mai napom, meg a könyvtár, de maradt még a visszafelé világ. gáliv élefazssiv. És a holtak felkelnek a sírjukból. Hé, töltőtoll! Májki, kérlek. Mond el, hadd legyek ott, már nem bírom.
És acid, sav. Égeti a gyomrom a banános-banános csokis müzli. A dupla banán egyik fele szárított a másik meg csak banán és most ajtót kell nyitnom.

Éppen csak egy helyzetjelentésre van időm, hogy elérjem a feles buszt és még kávét is nyomassak magamba. Szerintem nem egyformán hiányzanak akiket szeretünk és távol vannak tőlük, mármint nem a személy fontosságára gondolok. Hanem egy személyre, hogy vannak olyan illatok, számok, akármi ami eszünkbe juttatja és akkor még jobban mardos hogy miért itt vagyok, miért ide születtem. Lehet nekem is tumblira kéne írnom, mint annak az egyetemista srácnak, akit mindenképpen cigifüstbe burkolózva képzelek el, ahogy egy kupis ágy közepén pöfékel és elmélkedik...

Már ezredjére fordul körülöttem a a világ, vagy fordulok én körülötte, és beleütöm a térdem a fejembe miközben bukfencezek. Lassan kezdek szédülni és mintha rajtam kívül mindenki csak nézne kifelé a fejéből és egyedül szenvednék középen a tanárnő szeme láttára.
Előtte, mikor hoztuk a szőnyegetek hangosan csattantak, ahogy lehúztuk őket a rakásból, de én a figyelmeztetés után is lecsaptam, persze véletlen volt, mert nem tudok ilyenekre figyelni. Úgyhogy mindenkinek vissza kellett vinnie a szőnyeget aztán megint le, és én megint lecsaptam és tanárnő olyan csúnyán nézett rám, hogy aztán muszáj volt egész órán dolgoznom. És most ezért forog velem a világ, még angolon is, hogy nem tudom felolvasni ezt I've broke/have been breaking your car. És I've broken your car helyett, azt olvasom, hogy I've broke breaking...a többiek meg néznek, hogy mivan, hogy sikerült ezt összehoznom.
Még mindig émelygek. Ebédelni nem ebédeltem, csak itthon, 7. óra után...és hullla vagyok, aludnom kéne, de mégse, és úgyse tudnék...aztán holnap kedd. Holnap még csak kedd... mikor lehetne már péntek is és akkor nem kéne egyedül lennem...
Kifordítva vettem fel ma az ingem, azt a kékes virágosat, ami jobban néz ki úgy, mint rendesen, pont mint a szürke kabátom. A szürke kabátom szürke, de a belseje, puha anyagú és virágmintás, piros, apró megnevezhetetlen virágokkal, amik nem is pipacsok, se nem, százszorszépen, senem semmi. De a kék felsőn kék, és normál esetben világoskék virágos, mint amilyet az óvodások rajzolnak, uzsonna előtt, után. Én is rajzoltam. Volt egy egész mappa, de azt hiszem a dadus kidobta, pedig szerettem a dadust, igazán. Csak azt nem szerettem, hogy elvesztette a mappát és hogy meg kellett ennem a keltbimbót. De aztán apa bement és mondta, h nem kell megennem, mert ő is hányt az oviban és aztán tényleg nem kellett megennem. Szóval a kék felsőm belsejében fehéres virágok vannak. És visszahajtom az ujját, hogy látszódjanak a bőrök a kezemen. Most épp egy világos-világzöld, sötétebb-fűzöld, barna, és egy óraszíj ( óra nélkül, természetesen, az idő, olyan, mint a rágógumi...) az egyiken. A másikon egy karkötő (ami májkié és rajta van vagy ezerszer a nevem, ami azért elég furcsa, de az igazit, amit nekem adott elszakadt a másik meg nála maradt, úgyhogy ez csak pót, és nem is akarta nekem adni, csak elszerettem tőle) meg égkék, és tintakék bőr.
És azt is szeretném hogy látszon, hogy tiszta toll a kezem, hieroglifák, meg fák és függönyök meg csigák. Ez mindent.

Ma van a születésnapom.
Köszönöm a felköszöntéseket, és nagyon várom a még meg nem kapott eltitkolt ajándékom, amit Májki nem hajlandó elmondani, hogy micsoda, pedig...
Látjátok? Máris kijöttem az írásból és a kótyagos gondolataim egy félhónap/ hónap, kihagyás után nem akarnak igazán összeállni, hogy legalább az olvasók 20%-a megértse, mert magam se értem.
Anna örök, áll az öreg verseskönyv borítóján, amit a Déditől kaptam. Anna örök, a belső lapon kiderül, hogy Juhász Gyula írta. Erről a suli jut eszembe, pedig szeretem Juhász Gyula verseit. A suliról meg a holnapi kiselőadásom, ami még mindig nincs kész, és csak odáig jutottam, hogy felolvastattam a netről anyuval, míg én a kémiai kötéseket bújtam.
Nem szeretünk olvasni, általában. És most én is így vagyok vele, nem Juhász Gyula miatt, ne essen félreértés, nem miatta, de hiába hordom haza a könyvtárból a könyveket nyolcasával örülök, ha egyet kiolvasok.
Eddig 59-en írták fészbukra, hogy boldog születésnapot. 2 köszöntő üzenetet kaptam, szintén fbn-n, 4-et szóban, még csütörtökön (mert pénteken nem mentem be), 0 smst és 3 telefonhívást, amiből kettő a nagyszüleim voltak.
Vannak most is gondolatok, csak elfelejtem őket megjegyezni, már nem kapom el a firkafüzetem random, egy koncert közepén vagy egy májkival töltött nap után a buszon.

A fejemet az asztalba. Egyszer, kétszer. A tea kiborul. Háromszor, négyszer. A kezemre folyik, ahogy markolom az abroszt. Öt-hat. Mond, miért? Miért nem én? Miért nem az enyém?  Miért gondolod, h voodoo girl vagyok és a szívemben a színes gombostűk szúrnak, ha túl közel vagy? Megbaszod, vagy?