Felfelé kaptatunk a kilátóhoz. Egész messzi, amíg csak ellátni,
piroslik-lilállik az út széle a bokrokon lévő édes nektártól. A táskát
lehúzza a kulacsom, és a szíja belevág a bőrömbe. Már mindenki elöl
jár, de én a horzsolást próbálom ragtapaszozni a lábamon. Tudom, minek
jöttem ilyen táborba, ha ennyire finnyás vagyok. Nem vagyok. Csak
éppen kellett egy kifogás, hogy megálljak szedret szedni. Mégis el
kell indulnom, mert István már integet, hogy siessek...
Marokba fogom a lecsipegetett szemeket, és mikor üresedni kezd a
kezem, megint megállok egy kicsit. Belevetem magam a tövisek közé és
összerúzsozom a szám szederrel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése